Iskola ez a hely.

Hazaért végre. Hiányzott, mégsem mondom. Ölelem, ölel, még hagyja. A bátyjai kamaszodva, már csak a négy fal között engedték ezt meg maguknak,...nekem.
Vártam, ma csak neki főztem.
A szobája ragyog a tisztaságtól.
Látszik rajta az elégedettség, az - “Itthon vagyok!” - érzése.
Körbefut, mindent rendben talál, talán túl nagy rendben.
Nem szereti ha pakolok a szobájában. Én meg fogadkozom, biz’isten soha többet! Néha mondom csak akkor takarítok, ha már patkányok könyörögnek az ajtajában térden állva. Ilyenkor fuldokolva röhög persze rajtam, hogy miket beszélek.
Ami ezután következik már szinte nevelés. Megölel. Fejem a hóna alatt, lassan simogatja és duruzsol : “Ne lihegd túl kérlek, így nem találok semmit!” Lefordítva ez azt jelenti “ Mikor fogadod el végre más vagyok, mint te? “

Valóban más, és egészen felnőtt. Tudja mit akar az élettől, bárkitől. Tisztában van magával, a világgal, a kapcsolataival, az érzéseivel, a vágyaival, sőt a céljaival. Kőbe van vésve, de úgy lágyan, “márványszobros michelangelósan”. Szinte érinthetetlen.
Ritkán csúszik meg, akkor viszont ugyanaz a sörényes, dacos, ordítok a fájdalomtól óvodás.
Olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lett volna.
Azt hittem, senki nem éli túl. Reggel sírás, óvodába menet sírás, egész nap sírás, hazafelé, fürdésnél, vacsoránál, ...és alvás helyett.
Fájt a lelkünk, a testünk, kifogytunk a szavakból, az érvekből, csak szenvedtünk némán.
Egy hét után egyik este, két akadozós falat között hirtelen csend lett. Felkaptam a fejem értetlenül, kételkedve. Lehet megsüketültem? Alig hittem amit láttam. A konok kis pofácskán még fényes kanyarokban folyt a könny, de a szeme gesztenyés ragyogása tiszta volt és vidám. Magyarázva fordult felénk.

- Nem értitek, hogy nem az óvodát nem szeretem, csak nehezen viselem, hogy nem látom a családomat! - az apjával egymásra néztünk.
Honnan ez a mondat? Kitől?? Egymásra borulva sírva, nevetve könnyebbültünk meg, mert akkor láttuk közös életünkben talán először, hogy a MESTER itt van közöttünk.

Minden gyerek tanít, pláne ha a sajátunk.
Ki ezt, ki azt, de mindenképp.
Ha jól figyelünk, ha nem akarjuk minden áron kemény kézzel szorítani a gyeplőt, megláthatjuk azt a másik világot!
Szégyenkezés nélkül játszani, könnyek közt nevetni, levetve az álarcot azt mondani, amit érzünk.
Tisztán és szabadon, erős szívvel, érthetővé válva.
Felismerve, felvállalva, megélve, de tudva boldogan és boldogtalanul is... iskola ez a hely.