...a FILM. / részlet /

Kapaszkodom,... de az időnek sodrása van. Van úgy, hogy villámgyorsan úszom, van úgy, hogy fuldokolva alámerülök, s van úgy, hogy megvetve a lábam imbolyogva bár, de állok győztes mámorban, mert most végre nem adtam fel.
Közben látom, érzem, ahogy múlik az élet. Változás változást követve, sírva, nevetve, depressziósan, harsány boldogan. Bipolárisan?
"Minek címkézni ? “ - mondta egy ismerős.


Hullámvasút. Egyre gyorsabban száguld velem. A gyomrom lüktetve ellenkezve tűr, szívem a torkomban, az elektromos pályákon néha sisteregve, szikrázva összeér két vezeték.
Ilyenkor megérint a legutolsó pillanat derűje, a hazatérés előtti nyugodt állapot.
Isten karnyújtásnyira.
Mosolygok ránctalanul, belesimulok a csend békéjébe.
Tudom itt és most, minden rendben.

..., hányszor voltam jókor, jó helyen? Nem számít. Pereg a film, egy távoli vetítővásznon. A színészek játéka nem érint meg. Nem Oscar várományos a rendezés, de legalább a hangszerelése egyedi.
A dallam hív, húz, sugallja maradjak még, hátha felpörgethető a téma így a vége felé. Talán akad egy bravúros összegzés ami megérint majd minden ittmaradót...
Babérok?
Legfeljebb egy jó kis magyaros krumplifőzelékre elég.
Egyfajta túlélés az evés.
AHA!
A leesett a tantusz érzése, ...megvilágosodás?

Azon kapom magam, hogy tervezem az új filmet. Nono kis barátom, a régi sincs még befejezve! Létezik az a nyitott mondat, ami itt is megállná a helyét. A színészek gázsi híján mind csendesen eloldalognak. Ez van.
Felmászok a vászonhoz. Őrülten nagy, beleveszek.
Mit kezdjek vele?
A Pillanatok ugrásra készen várakoznak.
Hol egy boldog, egyetlen, igazán, őszintén boldog Pillanat?

Nagyon nagy a Csend! Elindulok egy félig nyitott ajtó felé. A kilincs elérhetetlen, kastélyajtó magasságban. Pipiskedek, ugrálok egyre elkeseredettebben...! Aztán egy kéz, a Nagy Láthatatlan Segítő felemel.
Erősen próbálok kapaszkodni. Apró, fekete lakkcipős, térdzoknis lábaim a levegőben kapálóznak. Csak most ne tévesszem el, hol a bent és hol a kint!
Ragyogás vakít el. Szorosra zárom a szemem. Ismerős érzés kerít hatalmába. Nem látok semmit, nem is láthatok, a félelem nem engedi hozzám a pillanatot.
Suttogások ölelik körbe a testem. Enyhülök. Anyám illata. Ringatózom a tejszagban. Apám borszagú, harsány nevetése rettent. Riadtan, álmos kábultságban menekülünk.
Hűvös az éjszaka.
Nem értem miért nem alhatok.

Rántott csirke sül a zsírban pattogva, sercegve, ...meg csörögefánk. Hull a fehér porcukor. Apró szemcséin szikrázik a fény.
Boldog vasárnap délutáni zsongás, rokonlátogatós.
Méhek döngicsélnek a hatalmas hortenziák fölött. Szitakötők forgatják parányi fejüket a napsütésben. Sárgák, harapósak. Félénken közelítünk , aztán sikoltunk - “ jaj de fáj ! “- és nevetünk önfeledten. Pipacsból hajtogatunk papsapkát, rágjuk a pitypang termését, fűszálakat. Keserű.
Apró orvosságos üvegekben gyűlik a porcsinvirágból készült szörp, a sárból - kakaó. Nyikorog a babaszekrény ajtaja, a cihákat is mosni kéne már.
Anyánk varrta csipkés függönyöket hajtogat a szél.


Hangos asszonysírásra, férfiordításra ébredek. Mikor lesz béke végre? Anyám gyönyörű. Apám ereje nem védelmező .
Vajon milyen lehet az igazi felnőtt szerelem?
Bújok mélyen a takaróba. El akarok tűnni. Zavarodottság van bennem. A nővérem simogatja a hajam, riadt izzadtságszag.


Szeretem az óvodát, de csak egy fiú miatt.
Árva.
Azt játszom “ igaziból “, én lehetnék az anyukája.
Erről otthon soha nem mesélek. Otthon gyerek vagyok.
Szinte nincs is más említésre méltó. Piri óvónőt és a spenótot utálom. Az egyik újságot hajigál ebéd után a nem alvók fejére, a másik zöld és förtelmes ízű.
De lehetne Piri óvónő zöld és förtelmes, a spenót pedig hajigálhatná az újságot. Senki nem venné észre a cserét.