Az Idegen.

Jó hangulatú vacsoráról sétáltunk hazafelé. A kandeláberek már világítottak a téren. Épphogy csak esteledett, az utcák mégis szokatlanul üresek voltak. Lépteink zaja furcsán verődött vissza a házak faláról.
Egyre lassabban, egyre csendesebben ballagtunk, amikor hirtelen ránk köszönt egy ember. Szinte a semmiből kilépve, ott állt előttünk. Kezeiben nylon szatyrok. Ruhája kopott, kapott, jó szándékúan sem méret azonos. Emlékszem, a kabátja vakítóan fehér fényt vont felsejlő alakja köré... Arcán kialvatlan, éhező, lemondó vadságnak, támadó szándéknak nyoma sem volt.

- Jó napot! - köszönt kedvesen szememben kutatva. A többiek sietősre véve a lépést, még visszanézve nyersen odaszóltak.

- Este van már “bátyám”! Na dobj már neki pár fillért, addig úgysem hagy békén! Megérzik ezek a szándékot, mint keselyűk a dög szagát! - és gúnyosan kurjongatva rohanni kezdtek.

Mire felocsúdtam ketten álltunk az utcán, Ő az Idegen, meg én.
- Tudok valamiben segíteni, uram?! - tettem fel az ilyen helyzetben szokásos kérdésem.
- Talán én neked...?! - fürkészett továbbra is a gondolataimban, vagy inkább, mintha a szívem nyitogatta volna.
Botjaimra támaszkodva, kényelmetlenül toporogni kezdtem.
Már nyúltam volna a táskámba, hogy kipipálhassam ezt a jó cselekedetet is, amikor megállított a hangja.
- Várj, nem ezért jöttem! Hívtál úgy, ahogy még soha nem hallottalak. Emlékszel? Nem számon kértél, nem voltál erőszakos és követelőző, nem soroltad, hogy még mit és még, és még...., Most én kérdezlek, hiszen nem mennek jól a dolgaid, bántanak is többet, mit viselhetnél !

- Megadtam magam. - feleltem halkan.
Már nem úszom az árral szemben, csak teszem a dolgom, azt ami az enyém. Nem kötök, de oldok ha kell.
Próbálom szeretni azt, ami az életem.
Minden áron nem akartalak látni, érinteni, hallani téged, nem kételkedtem, nem tagadtalak, átkoztalak!
Béke van bennem.
S ha azt mondják ebben a pillanatban :
- Ennyi volt, menned kell! - hát megyek nyugodtan, már tudom a lényeg örök marad.
- Szeretni és szolgálni jöttök mind, ki hogyan képes! Tapasztalni a fényt, a sötétséget, a derűt, a szomorúságot, a kétséget és bizonyosságot, az életet és a születést. Nem a halált csak az UTAZÁST.

Miközben beszélt lágyan megérintette a homlokom. Átjárt egy forró érzés, de ez az érzés nem közösített ki semmit és senkit. Terjedt csak terjedt a körülöttem lévő kisebb, majd tágabb világra. Csodás, megtalált hazaérkezés volt. Hányszor kerestem máshol, másban, pedig itt létezik belül, elérhető távolságban.. Dúdolni kezdtem, majd egyre hangosabban énekeltem, kiabáltam egy soha nem beszélt, mégis ismerős nyelven, ami eddig csak a véremben surrogott.


----------


- Semmi baj, semmi baj, sssssss! Rosszat álmodtál?! - hallottam a kedvesen oltalmazó, jól ismert hangot. Szorosan átkarolva, ringatott, s amit soha nem szokott, dúdolni kezdett, majd szavakat mormolt egy soha nem beszélt, mégis ismerős nyelven. Lassan nyitottam a szemem. A szobát láttam fényeivel, árnyaival, a szemében pedig egy utat, egy fehér utat, amin lépdelt egy ember...kabátja vakítóan fehér fényt vont felsejlő alakja köré...
...,mert mind EGYEK vagyunk.