Becsomagolt szeretet.

A piac felé igyekszem. Palacsintát ígértem a családnak. Százszor lefölözött bolti tejből nem az igazi.
A beugró előtti falnál fiatal, csillogó szemű férfi furulyáz.
Már többször láttam itt. Ebben a hidegben mindenki nyakig gombolva, ő csak kiskabátban. Életvidám, pajkos mosoly az arcán. Fújja csak fújja saját és mások kedvére a nótát.
Nem koldul soha, de a véletlenek kedvéért ott a papírdobozka a lábánál. Hátha?!

Most is mint mindig, pénzért kutatok a zsebemben.
Megállok előtte, hallgatom a kacskaringós, bizonytalanul is szép dallamot. Dicsérem a próbálkozását és nyújtom felé a pénzt, mert nem akarom a dobozban lévő magvas zsemlére tenni. Ő nevetve azt mondja, nemsokára úgyis eltűnik az, mert már nagyon éhes. Gondolom hirtelen, meglepem egy kis hozzávalóval.


Ahogy beérek az újjáépült, szép csarnokba elfog valami kellemes, semmihez sem hasonlítható érzés. Szeretem ezt a hangulatot. A színek az illatok kavalkádját, az ismerős arcokat, amik úgy hozzátartoznak ehhez a térhez mint a falak, az oszlopok. Nélkülük nem lenne igazi a piac.
A tejesasszonyok bizakodva lesik a zárás előtt beeső, utolsó vásárlókat.
Szerencsém van. Hónom alatt a palack, irány a sütöde! Egy szál friss kolbász, hurka passzolni fog a zsemléhez. Csípőset kérek. Férfiember szereti az olyat.
Belefutok néhány ismerősbe, egy darabig türelmetlenül topogok, aztán kurtán-furcsán elköszönök. Kezemben a kis csomaggal szinte futok a bejárat felé.
Mindjárt lesz ám meglepetés, de jó!
A járda üres, elkéstem.
Állok bénán az okafogyott, jónak gondolt szándékommal, mint már oly sokszor. Megöregedtem és még mindig nem tudom mikor, hogyan, mennyit lehet segíteni másokon.
Hol kell, lehet, szabad? Mikor elég egy tekintet, egy kézfogás, egy biztató szó, pár forint,...egy ebéd?
Hol végződik az én, és kezdődik az ő élete?


Az emberek közönyösen kerülgetnek ahogy állok az utca közepén, kezemben a lassan kihűlő, becsomagolt szeretettel.