Játssz te is!

Pörög a búgócsiga.
Újrakezdem,...sokadszorra az életem. Másként, más hozzáállással, tervekkel, gondolatokkal, de a szenvedély ugyanaz. Mégis szédülök. Nem rossz, csak furcsa, újszerű. Nincsenek fokozatok, nincs sebességingadozás. Szokom. Néha kívülről nézem a forgást, de így sem félek. A lelkem nem ismeri ezt az érzést. Csak azt, hogy ”EZ “, ”ÍGY”, jó nekem. Ő a “FŐNÖK” hagyom.

Gyermekként, fiatal nőként, asszonyként, anyaként, megélt tapasztalásaim is azt súgják: “Hallgass a szívedre!” Ami így történt, sohasem bántam meg. A felidézett képek közül csak azok a színesek, újra élhetők, tapinthatók, illattal teltek amelyekben szívvel “játszottam”.
Ez a valóság, az én valóságom. Az én színházam, az én színpadom, az én “rendezőm “ által, magamra osztott csodás szerepeim.
Az én, csendben elgondolkodó meghatott közönségem, a tapsviharban kitörő, elragadtatott közönségem, az undorodó, kiábrándult, paradicsom dobáló közönségem is. Ez mind az én személyes világom.

Írok komédiát, de írok tragédiát. Írok sírást és írok nevetést. Őrült, magamba fordulást, vinnyogó, szűkölő fájdalmat. Írok kétségbeesést, “nemtudomságot”, határtalan véget nem érő kacagást, örömöt. Írok kataklizmát...és írok világbékét.

Találkozom mindazokkal, akikkel kell. Mindegy, hogy csak pillanatokra vagy hosszú évekre. Egy mosoly erejéig, egy beszélgetésre, egy barátság miatt, egy szerelemért...vagy csak mert, valamit muszáj megtanulnom, bevésnem újra. Szép a film...azt mondják, amolyan művészfilm. Az ilyenre nem ülnek be sokan, de nekem tetszik és még nincs vége.
Köszönöm a “stábnak”! Köszönöm mindenkinek akit megérinthettem és aki mert megérinteni engem!

Merj játszani szívből, elfogadnak vagy sem, hisz bármilyenre szabod a karaktert, a mélyén TE létezel!