Lavina.

Csillog a szemem.
A sminkből, amit indulás előtt gondosan felraktam, már sokat letöröltem. Vonzónak szeretném csak érezni magam, nem dívának.
Két óra elmúlt.
Késik.

Kimegyek a mosdóba ajtaját résnyire hagyom, hideg vizet csorgatok a csuklómra.
Zavarba jövök attól, amit a tükörben látok - egy fruska rajongása .
Rutinosan elemezni kezdem az érzéseim.
Az ördögbe miért pont most, amikor épp elkapott volna egy boldogság hullám!
Megigazítom a hajam és lazán elindulok kifelé.
A kávézó csendes .
Egy idősebb úr ül az ablak melletti asztalnál, telefonjával bíbelődik.

Hirtelen nyílik a bejárat, ő lép be rajta.
Eláll a lélegzetem. A mozgása tigrisre emlékeztet.
Körbefuttatja a tekintetét. Meglátja az egyik asztalnál a női holmikat. A sálam és a kesztyűm hanyagul hever az asztalon, kabátom székre dobva. Elindul magabiztosan arrafelé.
Kihúzza az egyik széket és mielőtt leülne még hátranéz....

- Kezét csókolom! - csöppet sem lepődik meg, hogy már itt talál.
( - ..és miért épp a kezemet? - fut át az agyamon. Hiszen a múltkor, már alig hagyott rajtam ruhát, ahogy bámult “szakadékmély “ szemével.)
- Üdvözlöm Miklós! - nyújtom a kezem felé.
- Odakint már hűvösödik, ezért... - kezdek bele egy fölösleges magyarázkodásba.
Átjön az oldalamra és udvariasan kihúzza a széket, hogy hellyel kínáljon, majd maga is leül.
Egy ideig nagy a csend.
-Mit szeretne inni, kávét vagy teát kívánna inkább?
-Köszönöm, egy tibeti kávé az jól esne.
- Ahogy óhajtja . -bólint mosolyogva és int a pincérnek.
Amíg várakozunk diszkréten, de néz.
Tudom, hogy jól áll ez a blúz. Mintha a testem egy része lenne, nem feszélyez a dekoltázs sem.
- Hogy érzi magát? - kérdezem és félrebillentem a fejem, jobban látom így az arcát. Határozott kissé már talán kemény vonások, mégis szépek.
Vajon hányadik nő vagyok az életében ,...akivel próbálja jól érezni magát,
akivel hiszi lehet folytatás...holnap, holnapután..?
Mennyi keresgélés, önámítás, becsapás után vagyok itt....most....én.
- El tudna képzelni velem egy éjszakát?
Torkomon akad a szó. Ez a kérdés a második találkozásnál megdöbbent.
Mi ez, ügetőpálya?
Tudom, nem vagyunk már fiatalok.
Tudom, mindannyiunk fejében megfordulnak ilyen gondolatok.
Tudom, a “kiéhezettség” minden szinten elveszi a jólneveltségünket, de ennyire nyíltan csak a szexre koncentrálni?!
Ez megzavar. Valamit félreérthettem?
Szeme a csipke mögött keresi a mellem.
“Most felállok és szó nélkül faképnél hagyom! Minek néz engem?!” - gondolom hirtelen,....de nem mozdul a lábam.
Megbabonázva ízlelgetem az elhangzott kérdést.
A sötét bariton foszlányai, még itt vonaglanak a fejem fölött.
“...el tudná képzelni?”
“...el tudná képzelni?”
Reszketni kezd a térdem.
- Látni szeretném a nőt is, a testet ... a meztelen lelkét, az írásaiból már ismerem. - sóhajt sürgetően.

Teljesen valószerűtlennek érzem a helyzetet, de felpörgök tőle.
Iszonyatos vonzást érzek.
Ledobálnám a ruháimat és a széken, az asztalon, a földön és mindenhol és mindegy hogy, de szeretkeznék vele.
Valamikori nyögéseim, sikoltásaim visszhangoznak a fejemben,....érzem elpirulok.
- Melege van? - kérdi és közelebb hajol.
Reszket a kezem. Hirtelen a kesztyűm után nyúlok, babrálni kezdek az ujjain.
“Most felállok,....lassan hátrálok az ajtó felé,... aztán villámgyorsan eltűnök... “- ,de csak a gondolataim menekülnek.
Engedem .
Én maradok.
..mert kell,
...valamiért ,
....muszáj!

Figyelem magam a szemközti tükörben.
Öregedő, sokat viselt, megélt arc.
Megkopott nőiesség fityeg rajta, mint régi, gyönyörű estélyi foszlányai .
Házasságom húsz év után zúzom szét, értelmetlenül.
Már minden fáj.
A látás, a csendek, az udvarias köszönömök.
Depressziós vagyok.
Anyám pár hónapja halott.
Fel kell fognom, fel kell nőnöm, el kell engednem!
Tegnap ablaktisztítás közben megvágtam magam.
Éles fájdalmat éreztem.
Ahogy kiserkent a vérem, eszelős sikoltozás tört ki belőlem.
Még szerencse, hogy sokat vagyok egyedül.
Álmomban árnyakkal szeretkezem.
A képek eltűnnek és újra visszatérnek.
Keresem magam az áttetsző ködben.
Lángoló testtel zuhanok szakadékokba, pocsolyákban fuldoklom, sötétben botorkálok és fázom, fázom, fázom,....mindig.

- ... a tibeti kávét hová szabad? -mosolyog kedvesen a pincér.

“Megérkezem.”

- Mondja Miklós ,....az édesanyja....
Elkomorodik.
Vadászó szemeiben kialszik a vágy.
- Tíz éves voltam amikor...meghalt. - koppan a hangja.
- Bocsánat,... sajnálom ...
A velem szemben ülő férfi arca csak egy riadt, kicsi fiúcskáé.
Átsugárzik a fájdalma.
Ez a két érzés...az övé...az enyém egymásba fonódik. Tekergőzve, vergődve neki-neki csapódik a falaknak. Körbeszáguld a helyiségben, majd az ablaknak rohanva szilánkokra robban szét.

CSEND.

Átölelnélek, ringatnálak...régtől ismerlek...felismerlek!
Szerelmeim, vágyódásaim, hat hónapos, sikoltva világra szült magzatom tehetetlen fájdalma, boldogságos emlékeim, életem fényei, árnyai, minden csalásom és megcsalatásom, minden vélt igazságom és hazugságom, minden aki voltam, vagyok és leszek, itt van jelen ebben az egyetlen pillanatban.
Már tudom a frivol, talán megalázó helyzetben, miért nem menekültem el.
Nem a vágy.
Nem a test.
A lélek az, ami a fájdalomra ugyanúgy rezonál.
Átnyúlok az asztal fölött.
Úgy fogom meg az erős férfi kezet, mint védtelen, szegett szárnyú, beteg fiókát.
Nem néz rám, hagyja.
Engedi a rég befojtott érzést kifelé a lavina robajával.
Fejét a vállamra húzom, lassan, óvatosan simogatni kezdem az arcát és fohászkodom, hogy el ne sodorjon bennünket... a FÁJDALOM.