"...pedig koronája se volt. "

Egy nagyváros polgári házának padlásán látta meg a napvilágot. Zsigereiben tévelygő, megmagyarázhatatlan nyugtalansággal, szabadságvággyal, kitörni akarással. Gazdag kúriák környékén éltek felmenői. Olyanok voltak ők, akik még ismerték a végtelen terek fölötti repülés mámorát. Tisztelték, ismerték a természet erejét, törvényeit. Az önmagukban hordozott hit jutalma, mindig az életben maradás volt.


Ez a mostani élet már mást diktált. Korán megtapasztaltatták vele úgy van az rendjén, ha szürkébb a legszürkébb verébnél. A ricsajos együttlétek, a falkázás fárasztották, hamar különccé vált. Egyre több furcsa szokása lett, szeretett egyedül szállni. Az öregek által ésszerűnek tartottnál, tanítottnál mindig magasabbra. Önfeledten magányosan bámulta a napkeltét, nyugtát. Ilyenkor érezte, hogy a fény a szívében lakó érzéseket hanggá változtatja. Kezdetben csak álmodott róla míg egy hajnalon váratlanul, óriási erővel tört elő a torkából. Megrémült, mert nem hasonlított az eddig hallatott verébcsipogásra. Elfogta a kétség, napokig némán bolyongott. Aztán döntött, ismét tesz egy próbát.

Esteledett. A fajtársai a fészkek biztonságát keresték rég. Sürgetést érezve, a legmagasabb fa lombja felé vette az irányt.
Gyerünk, gyerünk!
Oda kell érni mielőtt vörös palástot ölt a nap!
Tudta a fény vár, de az idő véges. Már arany színben pompázott a látóhatár, amikor fáradtan megkapaszkodott egy ágban.
Nem késett el!
A boldogság forró, édes mámorban fürdette. A fa lombkoronája körbe ölelte. Nem látott mást csak a határtalan eget.
A következő pillanatban megállíthatatlanul, áradva zengett a dal, az ő dala, mélyről egészen a szívéből. Ettől a naptól megváltozott minden. Becsülni kezdte magát. Lassan megbarátkozott más madarakkal. Időnként összegyűltek és hallgatták egymás énekét, ábrándosan, elmélázva, átérezve a zene üzenetét.


Azon a furcsa reggelen is áhítattal várta a fény érkezését.
Egyszer csak olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki.
Félénken körbejártatta a tekintetét.
A lombok takarásában óriás ragadozó madár nyújtóztatta szárnyát.

- Mi van öcsém, talán csak nem dalolni készülsz ebben a gúnyában? - bökött felé veszedelmes csőrével.
A kis szürke rémületében szorosabban markolta az ágat. Nem is értette egészen, mit keres erre a király.
Eddig békésnek, észrevétlennek tudta búvóhelyét.
Hitte a reggeli ima csöndes szentségét.

- Na mi van, megkukultál?
-Gyerünk, ne zavartasd magad, máskor is figyeltelek már! - fejét felemelve eget hasogató vijjogást hallatott.
- Jobb lehetek tőled? - csipogta erőtlenül bízva abban, hogy a távolság miatt nem hallható.
-Tőlem?! Jobb?! Most viccelsz?! - villantotta sárga szemét az apró másikra.
- Soha...és ne próbálj eltérni a dallamtól, amit tőlem kell, hogy tanulj!
Meglebbentette szárnyát, s mielőtt arannyá vált a hajnal lila fénye már messze járt.

A kicsiny szürke szívdobbanását sokáig visszhangozták a fák.
Az ima elmaradt.
Csend lett.
A fájó, a bizonytalan, az oktalan, az értelmetlen, a megszégyenült, a hitszegény csendesség.
A félelem csendje.

Míg egyszer egy hajnalon a zsigereiben tévelygő, megmagyarázhatatlan nyugtalanság, szabadságvágy, kitörni akarás, a szívében lakozó érzéseket dallammá, felejthetetlen dallammá nem varázsolta újra.

Jobb volt a királynál, pedig koronája se volt...